A Bolívia-Chile határon tapasztalt sokktól-balhétól felszabadulva átkeveredtünk a vasszigorról híres chilei határon. Átcsempésztünk kaktuszmagokat direkt, egy doboz sűrített tejet véletlenül (ami egy aktív utazó egy heti cukor és zsírszükségletét simán fedezi) valamint bevallottunk a vámon egy gránátalmát amit a kedves vámos könyörtelenül megsemmisített… (A balhé előzményeihez tekintsd meg a Bolíviai sivatagokról szóló kalandokat itt)

A pillanatnyi szervezett utakban való csalódást a bolíviai mentalitásra fogtuk, mondván, hogy a népesség 40%-a létminimum alatt él, 70% bennszülött, és tapasztalataink szerint nem tud számolni (volt hogy 10 buznyákból 12 volt a visszajáró) persze, hogy át akar verni ahol csak tud, ám a gazdag Chilei jól él, áraik a németországiakhoz hasonlóak és aszfaltút is van rendesen – “biztos rendesek ezek, nem vernek át” –gondoltuk mi. Be is fizettünk rögtön másnapra egy egynapos marhadrága túrára, ami gyorsan megdöntötte a Chileiek becsületességéről alkotott ábrándjainkat – a latinamerikai mentalitás nem függ össze a GDP-vel 🙂 Igaz, az időjárás is közrejátszott abban, hogy kb. egyik beígért flamingós tóhoz sem tudtunk eljutni, ám az nem változtat a tényen, hogy az elmúlt napok esőmennyiségével tisztában levő iroda beígérte és eladta a túrát sok pénzért de nem adott érte túl sok szolgáltatást. A túra indulása már előre jelezte, hogy valami nem lesz jó – amikor reggel értünk jöttek a kisbusszal, még édesdeden aludtunk, ugyanis nem tudtuk, hogy Chilében nyári időszámítás van és az ébresztő még egy óráig nem akart megszólalni. A házinéne a szoba ablakán erősen kopogva adta át az utcán várakozó túracsapat üzenetét, miszerint 3 darab percünk van összekészülni, különben itt hagynak. A szituáció kísértetiesen hasonlított arra, mikor Dáviddal Los Angelesben arra keltünk a hostelben, hogy a majd’ egyhetes nemzetiparkos túrabuszunk 2 órája útnak eredt… Akkor egy 100 dolláros taxizással és egy másik busszal sikerült Las Vegasban utolérni a csapatunkat, itt meg végül megvártak, és majdnem sikerült 3 perc alatt összekészülni – bugyi nélkül is elmegy a sivatagban sétálgatás. Mindenesetre egy életre megjegyeztük, hogy Chilében van nyári időszámítás, amúgy az idővel nem sokat foglalkozunk, ahogy a helyiek sem, ha van is buszmenetrend, nem sokat jelent, mivel a busz úgyis akkor indul el amikor teljesen tele van (azaz a sebváltón is ülnek és kilógnak az ajtón az emberek), nem érdemes az órával foglalkozni, csak lazán…

Ezek az Atacama sivatagban élők valahogy úgy vannak az esővel mint mi a hóval- egy évben egyszer leesik, és megáll az élet. Az úton levő sártócsát a sofőr úgy kerüli ki mintha minimum szöges szőnyeg lenne (amin egy bolíviai sofőr vidáman fékezés nélkül rongyolna át). Ilyen mentalitás mellett minden flamingós tavacska zárva van mert saras az út- ebből adódott, hogy nem láttunk sokat. Észrevettük, hogy a sivatagos részen divat az eső felsöprése mind Bolíviában mind Chilében. A gravitáció tudomásul nem véve söprik a vizet a nénik az utcán felfelé, észre nem véve, hogy a hátuk mögött ugyanoda visszafolyik…roppant szórakoztató látvány!!!!

A legfrissebb átveréshez visszatérve, biztos azért választottuk rutinosan kb 20 utazási iroda meglátogatása után a szőke kék szemű, fehér bőrű, magas, europid uruguayi pasas ajánlatát, mert az europid kinézet társult a becsületességhez tudat alatt…Hát nem Dél-Amerikában: amikor először kértük tőle vissza az ár egy részét elég heves vita zajlott, másodszorra viszont már visszaadott egy jelentős összeget, úgyhogy meg vagyunk elégedve, főleg, hogy a túra alatt sikerült elprivatizálnunk reggelinél egy egész doboz instant kávét, ebédnél meg egy tök jó kést amire már nagyon nagy szükségünk volt mivel az én összes bicskám valamely magyarországi erdő mélyén pihen – szóval igazságot teremtettünk. 😀

Két nap alatt két átverés, így maradunk az önálló felfedezőutaknál: ma biciklizni voltunk a sivatagban önállóan, mert az olyan jó ötletnek tűnik 😀 Ehhez a legmegfelelőbb sivatagi ruházatot sikerült kiválasztanom: hosszú fekete harisnya fekete pólóval. Csodálatos holdbéli tájon jártunk, ami meg volt hintve sóval, ettől pont úgy nézett ki mintha havas lenne. Iszonyat érdekes formák és színek vannak a sivatagban, sötét homokdűnék, gipsz-agyag falak, csillogó sókéreg a kőzeteken…csak élet nincs sajnos. San Pedro de Atacama egy miniatűr Kemencénél is kisebb méretű falu ami kb. csak utazási irodából, hotelből és étteremből áll, így benne nem sok mindent lehet csinálni, még úgy sem, hogy épp karnevál van. Ez csupán abból áll, hogy este 9-től a hullarészeg Chileiek egy szál tangóharmonikára és az ezzel egyáltalán nem szinkronban levő dobra nagyon ősi-törzsinek kinéző táncot lejtenek, és valamit ordibálnak, aki meg nem ezt teszi, az a bámészkodók arcára ken egy maroknyi lisztet. Tök jó.

 

Chile amúgy annyira drága, hogy először alszunk 8 személyes hostelszobában kétszemélyes helyett, meg Lima óta először főztünk magunkra. IGAZI zöldségekből IGAZI FINOM MELEG TISZTA kaját ami Bolívia után igazi felüdülés! Csodálatos guacamolet lehet itt csinálni, mert az avocado érett fekete, olyan puha mint az álom, nem úgy mint otthon, hogy 1 hetet vársz mire megérik a zöld kőszikla, de helyette megromlik kőkeményen és dobhatod ki. A buszok is 2X drágábbak mint otthon, úgyhogy eldöntöttük, hogy stoppolunk Peruig a sivatagban, és nem maradunk Chilében túl sokáig.

Share this:

Tags:

No responses yet

Hozzászólás

Feliratkozás

Iratkozz fel emaileddel és kapj értesítést minden új sztoriról!