Az első hetünk Dél-Amerikában – Peru: Lima, Arequipa és a Colca-Canyon

Minden simán ment az érkezéssel. Az oda úton egy napot Madridban töltöttünk, ahol egy vicces couchsurfing élményben volt részünk, ugyanis a szállásadónk által megadott címen a várt 30-as éveiben járó férfi helyett egy álmos szemű néni nyitott ajtót, és esküdözött, hogy semmiféle Rubén Sanchez itt nem lakik, és soha nem is lakott. A spanyolomat már itt, illetve még a metrón egy chilei bácsival elkezdtem bátran gyakorolni, és azóta is magabiztosan használom az óvodás korúakkal felérő szókincsemet. Stas asszisztál a bölcsődés szókincsével 🙂 A lényeg az, hogy végül meglett a hostunk, csak a házszámnál leesett egy egyes, így a 14 4-nek látszott, innen a zűrzavar… 😀

Limában is helyieknél laktunk, azaz egy Limában élő columbiai lány fogadott be minket a perui meleg szobatársával. Az utóbbi fiú egy szót sem beszél angolul, de ügyesen végigtanítgattuk egymásnak a gyümölcsök neveit – ugyanis már az érkezésünk reggelén rávetettük magunkat az érdekesebbnél érdekesebb gyümikre, ő pedig örömmel csinált nekünk belőlük leveket. Iszonyat nehéz volt megszokni a limai fullasztó, örökké párás klímát, a fullasztó hőségben még aludni sem lehet normálisan – főleg, ha a szállásadó nem ad kulcsot a lakásához, így jetlegesen, már este 6-tól hulla fáradtan 9-ig a bejárat előtti lépcsőn kell aludni 🙂

Lima tényleg veszélyes város, a helyiek is óva intettek a legtöbb városrésztől. “szerencsére” első dolgunk a perui bürokrácia spanyol nyelvű felfedezése volt – a nagykövetségek szuperbiztonságos negyedét róttuk 2 napig, amíg sikerült Stasnak bolíviai vízumot szerezni (Bolívia lesz ugyanis a következő célország). San Isidro városrészen kívül létezik még Miraflores, amely a leggazdagabbak lakóhelye az óceánparton – ide mertünk még elsétálni az első napon, ahol sikeresen szénné égtünk, ugyanis a mindig felhős-párás időjárás ellenére a nap sunyi módon megteszi a magáét. Az akklimatizálódás, időeltolódás leküzdése, a vízumhoz szükséges idióta papírok beszerzése töltötte ki az első napokat, állandóan taxiban ültünk a dugókban egy hatalmas büdös nagyvárosban.

Limában fülledt meleg van, mégis meg lehet fázni durván. Egy száraz, kopár, szmogos büdi megapolisz soksok befejezetlen házzal, nagy szegénységgel, taxitömeggel, dugókkal, dudaszóval. Azért vannak szép parkok amik közül némelyek csak éjjel vannak nyitva – nappal lakat alatt vannak, miért ne?  A perui gazdag 0,0001% szabadidejében a csendes óceán felett silklóernyős trükköket mutogat, és szörfözik.

A turistáskodós rész akkor kezdődött, amikor találkoztunk Berniékkel, akik 2 nappal utánunk, kalandosan, de megérkeztek.

Együtt mentünk Arequipa városába egy szuper éjszakai busszal, és itt éreztem először, hogy Dél-Amerikában vagyunk, és ez mennyire szuper. Arequipa főtere elnyerte a Peru legszebb főtere címet, és volt akkora mázlink, hogy érkezésünkkor épp fagyifesztivált tartottak :)))

Négyesben akartunk nekiindulni az Arequipál 6 órára fekvő csodálatos Colca-canyonba, de Lindáék betegségben rendesen leelőztek minket, úgyhogy csak ketten vágtunk neki. Viszonylag ritkán kelek 2-kor, de Colca canyon kedvéért…3-kor már a buszállomáson vártuk, hogy induljon az a szakadt busz, amelyik a kanyon földútjain szerpentinezve olyan sebességgel vitt minket, hogy azt a szalagkorlát sem fékezte volna le – már ha lett volna olyan. Annyira csodálatos autentikus élményben volt részünk, egyedüli fehérek voltunk a buszon, egy idő után csak népviseletbe öltözött hegyi Perui nénik lepték el a buszt, érdekes módon a bácsik nem öltöznek népviseletbe. Elképesztő ez a táj! A Colca Canyon mélyebb mint a Grand Canyon, és sokkal zöldeb is. Itt él a veszélyeztetett andoki kondor, akit volt szerencsénk látni, lefotózni viszont nem. A tervezett egy napos túrából és természetes termálvízben lazulás helyett életünk legkeményebb, minden erdőfelmérést felülmúló, de legeslegszebb 2,5 napos túrája volt. Egyik nap szomjaztunk -nincs infrastruktúra kiépítve, egyszer találkoztunk túrázókkal és párszor helyiekkel – van egy szuper mindent megszűrő palackunk, amivel minden patakból lehet inni, de az is előfordult, hogy a kaktusz levelén megállt saras esővizet ittuk kínunkban :). Másik nap pedig földrengésben volt részünk, tök érdekes volt, 5 percbe telt, hogy rájöjjünk, hogy ez földrengés volt, és nem a rozoga kunyhó spontán mozgása 😀 A helyiek is megerősítették a földrengés tényét. A Colca kanyonban vannak 4-5 házból álló települések, itt sikerült megszállnunk, de sajnos annyi kaját sem adtak, hogy a 3. napon kínkeserves szenvedés nélkül tudjunk felmászni 1107 m szintet 4,5 óra alatt – ugyanis ment a busz. Az egyetlen aznap. Az energiahiánytól már alig láttunk valamit a tájból, Stas 10szer akarta magát kínjában levetni a mélybe, a végén már hősiesen én cipeltem a hátizsákot is 😀 De végül felkapaszkodtunk, és a buszt is elértük, ami 4000m-en kanyarogva legelésző lámák között visszavitt minket Arequipába, ahonnan még aznap éjjel Cuscoba buszoztunk, ahonnan most ezt a bejegyzést írom. Intenzív napok voltak mind fizikailag mind látvány és élővilágilag, teljes döbbenet és katarzis van. Mi jöhet még? Folytatás következik, ha lesz hozzá idő, erő és infrastruktúra.

 

 

Share this:

No responses yet

Hozzászólás

Feliratkozás

Iratkozz fel emaileddel és kapj értesítést minden új sztoriról!