Nagyon sok izgalmas, vicces dolog történt a múlt héten, ezért rámjött a szófosás (hogy ne csak a hagyományosban legyen részem). Fogadjátok sok szeretettel az alábbi kisregényt.

A bolíviai trópusi síkságról felrepültünk Sucreba, vissza az Altiplanora ami az Andok hatalmas felvidéke. A 20 perces repülés alatt tök jól látszott hogyan változik a táj, hogyan fogy el a zöld, és kezdődnek a hatalmas hegyek, a száraz homokos-köves pusztaságok, és még kaját is volt idejük felszolgálni, hogy teljes legyen az élmény 😀 Sucre Bolívia fővárosa az alkotmány szerint, ám minden minisztérium, a parlament meg az emberek legnagyobb része a koszos La Pazban van, ami igazából így fővárosként funkcionál. Sucre ellenben gyönyörű, koloniális épületei olyan érzést keltenek, mintha egy rendezett európai mediterrán városban lennénk, ugyanakkor Sucre 4500 méteren fekszik, és tengernek nyoma sincs. Jól elütöttünk itt 2 napocskát többek között városszéli vízesésekkel, és bennszülött művészeti múzeummal ahol megtanultuk, hogy az itteni indiánok zenéje katasztrofálisan borzasztó – legalább annyira mint a nem bennszülöttek zenéje – ellenben nagyon csinos szőtteseket szőnek. Belefutottunk egy jó őslakos tüntetésbe is, ami már nem az első volt Latin Amerikában, és még mindig jobban hasonlított egy vidám fesztiválhoz mint tüntetésre.

“Sucre Bolívia alkotmányos és igazságszolgáltatási fővárosa. Sokak szerint Sucre volt az a hely, ahonnan Latin-Amerika Spanyolország elleni függetlenségi harca elindult: itt hangzott el 1809-ben az első szabadságkiáltás a nyugati félteke spanyol gyarmatain. A történelem fintora, hogy Bolívia nyerte el utolsóként a függetlenségét 1825-ben”

 

Sucre után útba esik Chile felé Potosí ami valamikor ezüstbányáinak köszönhetően a világ leggazdagabb városa volt, a spanyolok állítólag annyi ezüstöt termeltek ki, hogy abból hidat lehetett volna építeni Európába… Máig dolgoznak borzasztó körülmények között a bányászok a hajdanán szépséges, ma pusztuló poros kis városkában, meg is lehet őket látogatni munka közben odalent jó pénzért, ami szerintem nem valami szolidáris tett… Na Potosí kimaradt az életünkből mert semmi kedvünk nem volt felkelni reggel a buszhoz, így egyenesen Uyuniba mentünk, átutazóban azért annyit leszűrtünk Potosíról, hogy a megszokott kóborkutyafalkák helyett itt kóbordisznók és kóbormalacok élnek kondákban az utcákon, valamint kifejezetten örültünk, hogy nem kell kiszállni és mozogni, Potosí ugyanis a világ legmagasabban fekvő városa ahol a dús oxigénhez szokott satnya testünk nem teszi lehetővé a gyors helyváltoztatást, és már a puszta létezés heves lihegéssel jár. Uyuni felé menet találkoztunk Dél-Amerika harmadik púpnélküli teveféléjével, a vikunyával, aki vadon él, nem tenyésztik, ezért aranyárban van a gyapjúja (a másik kettő a láma meg annak háziasított változata az alpakka volt).

Uyuni poros kis városka arról híres, hogy gyorsan be kell fizetni egy túrára a Salar de Uyuni sósivatagba és környéki nemzetiparba s ezután minél előbb elhúzni a csíkot, mert veszélyes és randa. Mi kénytelenek voltunk ottaludni, ami az este az utcán sült ismeretlen élőlényből származó izomszövet elfogyasztása után nem volt hasfájástól mentes. Plusz én eléggé megfáztam, úgyhogy a 3 napos vezetett túrát elég rossz érzésekkel kezdtük… Szuperjó csapattal, két párizsi és két német lánnyal toltuk a sósivatagot, Salvador Dali sivatagát, és ámultunk a bennük található hihetetlen színeken és formákon, vulkánokon, szél formálta kőszobrokon, gejzíreken… Esténként jó volt együtt ökörködni, napközben mentünk a kis dzsipünkkel, a sofőr sörözött és minden nap vagy egy kiló kokalevelet elrágott és tárolt pofazacskójában amitől pont úgy nézett ki mint egy túltáplált hörcsög, közben jó kis európai zene szólt – mert amúgy minden buszban bömböl a kortárs latinamerikai gagyizene, ami az első héten tökre tetszett, aztán hamar rájöttünk, hogy minden egyes szám ugyanolyan, Peruban és Bolíviában is, és mindenhol csak ez az egyféle zene szól, Stassal elég érzékenyek vagyunk arra, hogy milyen zene szól és már kezdenek neurotikus tünetek megjelenni a latin lüktetésre.

A Salar de Uyuni egy bolíviai sósivatag, amely a világ legnagyobb tükrévé válik ha áll rajta 3-4 centi víz az esős évszakban.  Azt hiszem eddig ez a leghihetetlenebb hely ahol jártunk

 

Szóval a dzsipes sivatag és sivatagi tó (hogy mi?!?) néző túrán már kezdtem nagyon megszeretni a szervezett utakat (és innen már csak egy ugás a szelfibotvásárlás 😀 ), mert tök jó társaságban megélni-látni a dolgokat, megosztani egy csomó élményt, meg nem utolsó sorban hasznos infókat kapni más helyekről ahol ők már jártak. Na meg együtt szenvedni ha kell – egészen szürreális élmény Bolíviában HAVAZÁSBAN egy kb. papírból készült, lyukas műanyag hullámlemez fedelű viskóban éjszakázni nyilván fűtés meg meleg víz nélkül. Az említett szálláson egy bárányfej és hozzá tartozó négy lábcsonk volt az üdvözlődíszlet a bejárati ajtó előtt, meg a hozzátartozó szag, amiknek vegán és vega útitársaink rendkívül örültek. Legalább annyira, mint a vacsorára kapott fejenként 10 deka (se) paradicsomos spagettinek, amibe belekeveredett 5 db zsebpiszoknyi húscafat, ami elég a 20 éve állatot nem evő lányoknak hogy totál rosszul legyenek, a többi turistának pedig ahhoz volt elegendő, hogy az éjszakát a hideg ágy helyett a mondanomsemkellmilyen wc-n töltsék.

A sósivatagból hamar felmentünk 4000 m körüli magasságokba, út közben megnéztük a sós vízben-hóban ázó fázó flamingókat. Rajtuk kívül nem láttunk sok életet egy idő után. Hó és vulkánok voltak bőven valamint a Laguna Verde nevű tó, a tó, ami -50 fokon sem fagy be!

Nade milyen sivatag az ahol térdig érő hó van?? Az összes flamingó le volt fagyva – legalább könnyebb volt őket fotózni- voltunk természetes termálmedencénél ahol a mi dzsipünkből senki nem vette rá magát, hogy levetkőzzön, ám így is nagy élményt nyújtottak a japán turisták akik megtették – a látványuk a híres fürdőző japán makákókra kísértetiesen hasonlított… Szóval annak ellenére, hogy megfázva abszolváltam ezt a havas-jegyes 0 fokos sivatagi túrát, a társaság és látvány miatt marhára élveztük egészen addig, amíg arra nem került a sor, hogy minket Stassal Chilebe, San Pedro de Atacamaba transzportáljanak a chilei határtól a befizetett pénznek és megbeszélteknek megfelelően, a többi lányt meg vissza Uyuniba. A sofőrünk közölte, hogy a túratársaságtól kapott papírcetlink nem jogosít fel a határtól a busz használatára a városig. Azt buszjegyre kellett volna valahol beváltani amiről senki egy szót se mondott egész a határig, így azon kaptuk magunkat, hogy a sivatag közepén állunk bolíviai pénz nélkül az elé a választás elé állítva, hogy visszavisznek minket Uyuniba, hogy balhézhassunk az irodával akitől vettük a túrát, majd önerőből vissza Chilébe, vagy pedig otthagynak a sivatagban a határon buszjegy és pénz nélkül.

Földönkívüli, nagyon zord, és életben nem bővelkedő a lenyűgöző a táj. Gejzírek és iszapfortyogók út közben. Áthaladtunk a Salvador Dalí sivatagon is, elképesztően érződik a természet ereje – szél és fagy.

A határ egy pléhdoboz, nem volt pénzváltó, de egy telefon sem, hogy felhívhassuk a nőt aki eladta nekünk a túrát… Na, olyan folyékonysággal kiabáltam spanyolul a túravezetőnkkel, hogy magam is meglepődtem a látens nyelvtudásomon, de ez nem változtatott a tényen, hogy ő nem vett nekünk buszjegyet. Újdonsült francia barátaink viszont igen, és voltak olyan kedvesek, hogy vállalták, hogy Uyuniban bemennek balhézni az irodába, és kiverik a nőből a buszjegy árát amit mi amúgy megvettünk csak nem váltottunk be, vagy mi. A sokktól-balhétól felszabadulva a vasszigorról híres chilei határon átcsempésztünk kaktuszmagokat direkt, egy doboz sűrített tejet véletlenül (ami egy aktív utazó egy heti cukor és zsírszükségletét simán fedezi) valamint bevallottunk a vámon egy gránátalmát amit a kedves vámos könyörtelenül megsemmisített…*Update: A francia csajok elmentek az irodába balhézni és megkapták a megérdemelt buszjegy árát a csaló nőtől, happyend. 🙂

Share this:

No responses yet

Hozzászólás

Feliratkozás

Iratkozz fel emaileddel és kapj értesítést minden új sztoriról!