Annak története hogyan szaladtunk Chiléből vissza utazásunk kiinduló országába, Peruba ahol a Ballestas szigetek állatvilágával hangolódtunk a Galápagosra – fókák, madarak és egy kis fesztivál.

Utazásunk eddigi egyetlen, és valószínűleg utolsó nagyobb stoppolását Chilében ejtettük meg, ahol több mint 600 km-t terveztünk potyautasként abszolválni. San Pedro de Atacama falucskából indultunk, és 100 km-t pillanatok alatt megtettünk egy házaspár 170-nel száguldozó piros pickupján, amikor is kezdődött a stoppolás nehezebbik része. Nem könnyű egy sivatagi város chilei M0-ásán megállítani az autókat, még akkor sem, ha táncolunk az út szélén.

Sajnos elég rossz helyen tettek ki minket, és ezen csak rontott, mikor egy nagyon magányos buszsofőr felvett, hogy 10 perc erejéig beszélgethessen velünk, és elvigyen az úticélunkhoz vezető úttól még messzebb… A buszsofőrnek hála immár órák óta próbáltunk kistoppolni a tűző napon a kellő útra, amikor kedves útellenőrök dobozos kisteherautójuk dobozában eldobtak a jó helyre, ahonnan már irányban voltunk. Itt épp kimondtam Stasnak azt a mondatot, hogy most már olyan igazi nagy kamionnal szeretnék menni, amikor megjelent egy citromsárga böhömnagy kamion, aminek tágas fülkéjébe begyömöszölődtünk a cuccokkal, én a sofőr ágyán utaztam 😀 Mi mást szállított a kamion az Atacama sivatagban, mint FÖLDET; volt szerencsénk elkísérni a kamionost a céljáig, ahol a halott száraz pusztaság közepén egy építkezésen (?!) kiborítottuk a kupac földet, még mielőtt kitett minket egy hasonlóan életvidám kereszteződésben. Itt már győzött felettünk a kényelem és légkondi ábrándja iránt érzett vágyódás, és annak ellenére, hogy marha drága volt, nem bírtunk nemet mondani annak a busznak, ami a stoppoló formációba történő felállás után 3 másodpercen belül megjelent a semmi közpén és pont jó irányba ment…

A busz már a végcélunkig, Iquiqéig vitt, a szupermodern, szuperszép nyaralóvárosba a Csendes-óceán partjára. Iquiqében nagyon jól éreztük magunkat, lazultunk spanyol zsonglőr-vándor-hippik társaságában a parton, és annak ellenére, hogy az óceán olyan hideg, hogy már a puszta látványától görcsbe rándul minden lábizmom, tisztességesen fürödtünk búvárruci nélkül (míg a béna szörfösök csak ruhában nyomták).

Innen kisebb-nagyobb megszakításokkal 2 napig buszoztunk északra Lima közelébe a Paracas félszigetre, átléptük a határt, volt, hogy csövesként fél napot csak döglöttünk a tengerparton hajnaltól kimerülve az éjszakai busztól… nem sok érdekes látnivaló volt a környéken. Az egyik éjszakai buszon valami történt a légkondival, mert hangos pukkanás után sűrű fehér, műanyagszagú füst ömlött a minden üléshez tartozó nyílásokból, aminek az lett a következménye, hogy a pánikoló peruiak rikácsolva rohantak előre az ajtóhoz, lábukkal dobogva a padlón -jelezve az utastérrel nem kommunikáló sofőrfülkében ülő sofőrnek, hogy meg kéne állni. A probléma néhány perc útszéli álldogálás után úgy lett megoldva, hogy kinyitottuk az ablakokat…

A Paracas félsziget partjainál van egy nagyon érdekes szigetcsoport, amit csak úgy hívnak, hogy szegények Galápagosa avagy Islas Ballestas. Itt miniatűrben meg lehet nézni 2 óra alatt az egyszázadát annak ami a Galápagos-szigeteken van, innen az elnevezés.

Élnek itt fókák, a Dél-amerikai oroszlánfóka (Otaria flavescens), az icipici Humboldt-pingvin, meg egy csomó más madárfaj: pelikánok (a Déli gödény, azaz Pelecanus thagus), kárókatonák (például a Brazil kárókatona) az inka csér (Larosterna inca), és a guánószula vagy perui szula (Sula variegata). A guanószag a szigeteken kísértetiesen hasonlított szobám illatára mikor hónapokig nem takarítottam drága Mangó papagájom ketrecét. Ezt a guanót 10 évente kitermelik, 150 ember 90 napig tartó kemény munkájával – ennyi bolygatás engedélyezett ugyanis. A szigeteken csak ennek a tevékenységnek az infrastruktúrája van kiépítve, ember lába guanótermelésen kívül sosem tapossa. Az egyik domboldalba egy kaktusznak kinéző, de candelabra (gyertyatartó) nevű rajzot ásott valaki valamikor (nagyon sok találgatás van, de semmi nem tuti), ezt talán navigáció gyanánt használták. Vagy nem. 

 

Paracasban véletlenül egy fesztiválba csöppentünk, egészen jó koncertekkel. Ez remek alkalmat adott a Pisco sour nemzeti koktél megkóstolására, aminek a szülővárosa a 10 km-re fekvő Pisco. Naaaagyon finom!

Share this:

Tags:

One response

  1. […] Paracasból Limába mentünk, oda, ahol januárban elkezdtük az utazást, és ahol 4 napot töltöttünk többnyire nagykövetségbe taxizásokkal (vízumszerzés céljából). A hatalmas, zsúfolt és koszos város egyáltalán nem tetszett, ezért tartottam tőle, hogy még egy napot ott kell létezni, de ezúttal nem volt olyan vészes, talán mert nem volt már „kulturális sokkom” sem pedig hősokkom úgy, mint januárban… na, és ezúttal vajon mi volt a program? Ellátogattunk a svéd nagykövetségre, meg a szemközti finnbe is ráadásként, mert ott még úgy sem jártunk… (Mivel D-Amerikából kb közvetlenül Svédországba költözünk, Stasnak elkélne már egy jóféle vízum) Na jó, ezen kívül kipróbáltuk a metropolitanot ami egy zárt pályás busz-metró, és megnéztünk egy jó nagy szökőkutas parkot, ami tényleg jópofa, mert a szivárvány minden színében csillogó-villogó szökőkutakban a helyiek olyan gyermeki önfeledtséggel pancsikoltak, mintha először látnának vizet életükben. Tekintve, hogy Lima Kairó után a legszárazabb főváros, nem is olyan meglepő ez a viselkedés, ám annál elszomorítóbb a vízpazarlás. […]

Hozzászólás

Feliratkozás

Iratkozz fel emaileddel és kapj értesítést minden új sztoriról!

%d blogger ezt szereti: